Nagy verekedés

Miért fontos ön szerint a mese?

– Mert úgy okos, hogy érthető, arányérzéke van. Korunk legtöbb okos embere érthetetlenül, színtelenül és sokat beszél. Az érthetetlenség vonzó köd? Rangjel? Vagy már nagyon elsodródtunk egymástól? A mese generációkon átívelő tudást ad. Létezésünkre keres szívderítő válaszokat, a kifejezésnek, szóalkotó leleménynek, tárháza, etikai kódex. Lehet élni nélküle, de ez nem veszélytelen.

Mit jelent az ön számára, hogy a Nemzeti Színház színpadára viheti a népmesét?

– Színházba emelni a mesemondást legnagyobb megtiszteltetés. Az egymásnak eső erők, ütközések, ellentétek színhelyére elbeszélő műfajt tenni!

Sokfelé jár ma is gyűjteni, vannak adatközlői, akikkel dolgozik. Van-e még valamerre élő mesélés?

– Moldvában még ha töredezve is, de ma is él a hagyományos mesemondás. Erdélyben kevésbé, Magyarországon alig. Pohár mellet itt-ott azért akadnak lenyűgöző figurák, feneszájúak. Kondérok körül is pompás nyelvű asszonyok. Tudományuk elsőrangú oltóanyag.

Kik az ön mesterei?

– Édesanyám nagyon jól figurázott. A példát, a kedvet tőle kaptam. Jól utánzott. Ha valakit meglátott, aki furcsa volt, a lelkét, mint a lepkét, úgy kapta el! Jó hálója volt! És évek múlva is elővette. Nagy, tarka gyűjtemény volt, kacagtuk, bámultuk eleget! Az egyik mesterem Hazug Pista bácsi, Gyergyóalfaluról, aki az utolsó tíz évemet lefoglalta, a nagyot mondó mesélést műveli. Háry János, Naszreddin Hodzsa, Ludas Matyi leszármazottja. Szép összetétel. Kakuk Marci is eszembe jut róla. Ő még a vesztes háborúkból is győztesen jön haza. Ő nem nevettet, hanem fakad belőle a derű. Még ha nem is szól, csiklandozást érez mellette az ember, hogy nevessen.

Egy másik kedves mesemondóm, a zalai Gál Sanyi bácsi úgy beleélte magát a mesébe, hogy ezredszer is elsírta magát ugyanott, ki kellett várni, míg abbahagyja. Barát Jóska, akit Okosbolond Jóskának is hívtak, tréfacsináló volt, ő csak sziporkázott. Szamaras ember volt, bocskoros, huszadik századi, győzelmes lelkű, vesztes székely. Az „agiátor eltársak” nem foglalkoztak vele, annyira „utolsó, semmi ember” volt. Egy olyan korban, amikor mindenkinek szájára odafagyott az igazság, az ő szabad száján kivirágzott. Pimaszul, kacagtatva, az Olümposzról lekacagva. A védelmet a szamár és a bocskor adta. Így hatvan felé az is érdekel, hogy más népek hogyan, milyen meséket mondanak. Az írek, a skótok, a törökök, az algériaiak. Egy török mesemondó hazajár Anatóliába, ott feltöltődik a rokonai között, aztán megy vissza Németországba, és munkásszállásokon mesél. Algériában van egy postás, aki nem csak a levelet viszi a sivatagba, hanem mesét is mond. Amikor Európa kulturális fővárosa Tallinn volt, meghívtak, hogy meséljek tolmáccsal egy templomban. Észteknek. Tele volt a templom.

Egy igazi nagy mese három-négy órán át is ment, még bele is aludtak régen, az sem volt baj. Azt mondták, azt úgy is kell.

– Volt egy Kurcsi Minya nevű mesemondó, akit a favágók mindig magukkal vittek, hogy a munka után meséljen neki, hogy jól aludjanak. Román mesemondók is mese végén, esetleg közepén azt mondták: Csont. De nem tudták, mit jelent. Magyar katonáktól tanulták, akik takarodó után meséltek még egymásnak. Az Osztrák-Magyar Monarchia kaszárnyáiban is ment éjjelenként a mesélés. Ha felcsattant a „Csont!” és valaki még „Hús”-t szólt rá, a mesét folytatni kellett. Mondjuk a Nemzetibe, úgy tudom, nem altatni hívtak. Majd másutt. Berecz mesét mond, rosszalvók, jertek! Szék helyett puha ágyikók! Eljöhet még az az idő! (Varga Klára)