Teremtett formák

Beethoven 1796-97-ben, tehát alig 26 évesen komponált, hivatalosan ugyan első, valójában azonban – a kiadatlan Esz-dúr versenyművet és a korábban komponált B-dúrt is számolva – harmadik, C-dúr (Op.15) zongoraversenye a műfajban hivatalosan először próbálkozó, alapvetően még a kortársak – tulajdonképp Mozart – hatása alatt álló fiatal szerző zsenijét példázza. Ugyan valamennyi későbbi, jellegzetes beethoveni jegy, fordulat már kihallható e mű első két tételéből, ugyanakkor a záró, virtuóz, felettébb technikás rondo még alaposan merít a Viotti-hegedűversenyek, s ezen keresztül a Mozart-zongoraversenyek szerkezeti megoldásaiból, valamint a Haydn és Mozart által is gazdagon alkalmazott népzenei hagyományokból. Belső rövid kadenciák, izgalmas részletek, könnyű kézzel jó helyre beillesztett tréfák: a fiatal Beethoven kezdeti, de már itt teljes értékű játéka ez. Első zeneszerzői korszakának fontos dokumentuma, hogy később immár az igazi elemeket, a mély mondanivalót jelenítse meg, ugyanezzel a fölényes magabiztossággal.
 
Hangversenyünk következő darabjának szerzője, Igor Sztravinszkij. Az orosz művész 1911-ben komponált, majd 1947-ben alaposan – legfőképp hangszerelésében és az alkalmazott zenekar nagyságában – átdolgozott Petruska c. balettzenéjének későbbi, 2. világháború utáni változata csendül fel, mely eredetileg Gyagilev (a Cári Orosz Balett igazgatója) hatására és együttese számára készült. Noha a zenekart idegesítő, ördögi táncú, önálló életre kelő báb víziója Sztravinszkijt elsősorban koncert-darab megírására ihlette, Gyagilev volt, aki felismerte: ez a téma, az ebben rejlő dráma, sőt a végén bekövetkező tragédia igenis balettet kíván. „Zeneszerzés közben egy határozott kép volt a fejemben egy bábról, aki hirtelen életre kelt és idegesíteni kezdte a zenekart ördögi táncával. A zenekar viszont bosszút állt erős trombitaszóval.” - írja a szerző a Petruska gondolati előzményeiről. Végül a megszületett opusz három bábu: Petruska, a balerina és a Mór szerelmének, irigykedésének történetét foglalja páratlan partitúrába. Nagy figyelmet kívánó, szvitszerű felépítése ellenére témahatárai közt lendületes áramlásban lévő, elképesztően színes, hangszerelési gazdagságában páratlan zene, mely karmesteri szempontból is igen komoly feladat. Izgalmas, aszimmetrikus tempójú részek, szellemes „elhangolások”, szinte „multi-tonalitás” jellemzi a művet, jó adag impresszionista érzettel – vérbeli Sztravinszkij-eszencia.

Műsorunk záró száma – Sztravinszkij: Feu d'Artifice, (Op. 4) – jóval korábban, 1908-ban keletkezett. Az alig ötperces művet a szerző nászajándékba komponálta Rimszkij-Korszakov lánya, Nagyezsda, és Maximilian Steinberg esküvőjére. Míg Händel hasonló tematikájú Tűzijáték-zenéje békésen belül marad a barokk kor tág, de mégis egyértelmű – s Sztravinszkijt meghallgatva érthetően nem túl izgalmas – harmóniai korlátain, szerzőnk hangszerelésében, színeiben, hangnemi irányaiban alaposan szabadjára eresztett, poszt-impresszionista hangfestménnyel rukkol elő. A darabban a különleges bitonális részek mellett természetesen Rimszkij-Korszakov hatása sem lebecsülendő. Modern, szimfonikus tűzijáték hangszerelési, dallamvezetési és fantázia-béli szabadság terén egyaránt. Érdekesség, hogy e rövid opusznak komoly szerepe volt a két évvel később keletkezett Tűzmadár c. balettzene komponálásában is. Szergej Gyagilev, a Cári Orosz Balett igazgatója épp e „nászajándék” hangszerelési csodái nyomán adott megbízást Sztravinszkij később talán legismertebb, legsikeresebb művének megalkotására.

Noha két, a megszólaltatott műveik komponálása idején még fiatal zseni, Beethoven és Sztravinszkij pályájának kezdeteibe pillanthatunk be ezen opuszok segítségével, szinte teljes képet kapunk későbbi zeneszerzői nagyságukról, gondolkodásukról is. Izgalmas, szórakoztató, mondhatni: már kezdeti ujjgyakorlataiban is óriás, saját nyelvezetű  Beethoven; és egy esszenciális, modern, szellemes hangszerelésű, irgalmatlanul bonyolult zenei szövetű, de épp ezért feledhetetlen Szravinszkij-portré rajzolódik ki hangversenyünkön. Két nyelv, két meghatározó egyéniség – két alap-szerző markáns fiatalkori portréja, melyekben már egyben a jövő is benne rejlik. E darabok ismerete nélkül nemcsak általános műveltségünk színvonala, de egész zenei befogadóképességünk, fülünk és szellemünk nyitottsága sem lehetne teljes értékű.
 

Műsor:
Beethoven: C-dúr zongoraverseny Op. 15.
Stravinsky: Feu d’artifice; Petruska

Közreműködik:
Somogyi-Tóth Dániel - zongora
Kodály Filharmonikusok Debrecen

Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel