Nagyzenekari koncert: Brahms – 1

VÁLTOZÁS!

Sajnálattal értesítjük Önöket, hogy Yefim Bronfman megbetegedése miatt nem tudja vállalni a február 9–10. + 12-i budapesti koncertjeit. A változatlan program szólistája generációjának egyik legkiemelkedőbb zongoristája, Nicolas Namoradze lesz.

Megértésüket köszönjük!

Nagyzenekari koncert: Brahms – 1

Műsor:
Johannes Brahms: 10. magyar tánc;
2. (B-dúr) zongoraverseny, Op. 83;
7. magyar tánc;
2. (D-dúr) szimfónia, Op. 73

Nicolas Namoradze (zongora)
Vezényel: Fischer Iván

Mogorva arc, hosszú szakáll, konzervatív zene – valahogy így él sokak fejében Brahms. Egyesek nem fogadják el, hogy ő írta a könnyed magyar táncokat, mások hüledezve állnak az előtt, hogy ugyanez a szerző vetette papírra a zenetörténet egyik legterjedelmesebb és legnehezebb zongoraversenyét. Az is egészen hihetetlen, hogy a tizenöt évig érlelt első szimfóniája után a második mindössze négy hónap alatt készült el. Ezúttal Brahms derűs portréját rajzolja meg a BFZ: két nagyszabású szerzeményt ad elő egy-egy magyar tánccal felvezetve. Yefim Bronfman zongoraművész visszatérő vendége a Fesztiválzenekarnak. „Áramló játéka és gazdag romantikus színvilága a nyitótételtől kezdve szenvedéllyel töltötte meg a zenét” – írta korábbi Brahms-előadásáról a nemzetközi kritika.

Brahms két részletben, összesen négy kötetben jelentette meg a huszonegy magyar tánc négykezes zongoraváltozatát. A szerző Reményi Edének köszönhetően ismerkedett meg a magyar cigányzenével, legfőképp a csárdással, amely az általa feldolgozásoknak nevezett táncokat is ihlette. A művek azonnal sikert hoztak, mégis zenekari hangszerelésükben váltak igazán ismertté. Ezek közül mindössze három származik Brahmstól, például a koncertet nyitó 10. magyar tánc. A presto jelzésű gyors tétel mintha csak egy zenei villanás lenne. A szünet után megszólaló 7. tánc valamivel kimértebb, játékosabb, tempóját tekintve kontrasztosabb. Mindkét tánc legfőbb stílusjegyei az ellentétek és fricskák.

„Írtam egy aprócska zongoraversenyt egy aprócska és helyes scherzóval” – vetette papírra Brahms életművének egyik leghatalmasabb alkotásáról. 1878-ban kezdett neki a versenyműnek, három évvel később sikerült befejeznie. Az ősbemutatót Budapesten tartották Erkel Sándor vezényletével, a szerző szólójával. Az első tételt a teljes zenekar helyett rendhagyó módon egy szál kürt kezdi, amelyre a zongora felelget. A lírai párbeszédet a szólista kirobbanása szakítja félbe, majd kezdetét veszi a zenei témák végtelen sora. Brahms ezt követően beszúrt egy scherzót – a mű legviharosabb tételét –, és csak utána érkezik a megszokott lassú tétel. Álomszép csellószóló és távoli hangnemekbe való elmozdulás jellemzi ezt a zenét. A művet folyamatosan fokozódó, fergeteges finálé zárja.

Többek közt azért tette félre Brahms a zongoraverseny első vázlatait, hogy egyetlen nyár alatt megírja 2. szimfóniáját. A komponálás helyszíne, a szépséges Wörthi-tó nyugalma kihallatszik a zenéből, az 1. szimfónia fájdalmai után itt a pasztorális hangulat dominál. Az első tételt nyitó, basszusban megszólaló háromhangos motívumból építkezik az egész darab. A cselló által bevezetett lassú tétel hoz néhány felhőt, de a pengetett kíséret felett elhangzó oboaszóló el is űzi őket a harmadik tételben. A finálé Brahms legfelszabadultabb zenéinek egyike.