A Concerto Budapest koncertje

A CONCERTO BUDAPEST KONCERTJE

Műsor:
Brahms: D-dúr hegedűverseny, op.77. / Beethoven: III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, op. 55.

Közreműködik: Abouzahra Mariam (a Virtuózok második évadának különdíjas versenyzője) – hegedű / Concerto Budapest
Vezényel: Keller András

„Népszerű lesz-e valaha, bajos volna eldönteni.”– írta beszámolójában Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyéről a Pesti Napló egykori kritikusa. Az 1879-es lipcsei ősbemutató óta eltelt közel másfélszáz év alatt a hegedűs szakma és a közönség is egyértelmű választ adott erre a kérdésre. Tény, hogy a Joachim József ösztönzésére született versenymű nem ad lehetőséget az öncélú virtuozitásra, helyette zenei mélységeivel, tömörségével és monumentalitásával kárpótol. Nem meglepő, hogy a zeneszerző és a hegedűs között szoros barátság szövődött. Joachim ugyanis az elmélyült előadóművészek azon típusához tartozott, aki számára a zenei értékek előbbre valóak voltak, mint a felszínes csillogás. Ezek az erények jellemzik Brahms alkotói életművét is, és jelölik ki helyét a zenetörténet legnagyobbjai között. Nem csoda tehát, hogy a D-dúr hegedűverseny némileg meglepte a kortársakat, mivel túlzottan szimfonikus jellegűnek érezték, ráadásul az is kiderült, hogy a zeneszerző eredetileg négy tételesre tervezte. Nyitó tétele terjedelmében és koncepciójában beethoveni súlyú és terjedelmű, melynek során a szólóhangszer csak egy magvas zenekari bevezető után jut szerephez. A tételvégi szokásos kadenciát - a harmadikéhoz hasonlóan - Joachim komponálta, Brahms stílusához tökéletesen alkalmazkodva. A középső Adagio érdekessége, hogy főtémáját nem a szólóhegedű, hanem az oboa szólaltatja meg, a hegedű fantáziaszerűen bontja ki az anyagot a háromtagú szerkezet során. A záró Allegro giocoso – melyben tökéletes egyensúlyba kerül a szólista és a zenekar – ellenállhatatlan táncos, örömteli lendületével fogja meg a hallgatót.

A klasszikus szimfónia műfaját – az ún. mannheimi iskola nyomdokaiba lépve – Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart páratlanul gazdag életműve emelte a zenei alkotóművészet centrumába. Az ő kompozícióikban a legmagasabb szinten valósul meg az a tartalmi és formai egység, mely a klasszika alkotásait jellemzi. Beethovent partitúráiban jutott azonban tetőfokára a műfaj, arra a pontra, amikor már a mondanivaló, a szerzői szándék kezdi tágítani, szétfeszíteni a hagyományos kereteket. Változik az előadó együttes létszáma, a tételek száma, illetve sorrendje, zenén túli, program-jellegű elemek jelennek meg, majd a „Kilencedikben” megszólal az emberi hang is. Beethoven I. és III. szimfóniájának megszületését mindössze három év választja el, mégis meglepő Beethoven előrelépése a műfaj megújítása terén. Míg az 1800-as keltezésű I. C-dúr szimfónia a haydn-i mintát követve adott lehetőséget zeneszerzői érettségének bizonyítására, addig a III. Esz-dúr (Eroica) szimfónia az életmű talán legnagyobb meglepetését, a műfaj újjászületését jelenti. Az Eroica gyökeresen új utakat keres. Zenén túli asszociációt kínál amikor „hősi” szimfóniaként definiálja magát, melynek ajánlása eredetileg Napoleonnak szólt. A nyitótételben már nyoma sincs lassú bevezetésnek, két súlyos dúr akkord után máris a főtémával ismerkedünk meg. A terjedelmes szonátatételt követően öt szakaszból álló gyászindulót hallunk, aztán éles váltással egy scherzo következik. A zárótétel gyakorlatilag egy variációsorozat, melyben meghatározó szerepet játszik az ellenpontra épülő, polifón szerkesztésmód.

– baljos –